Éjjeli gasztrokaland

Vasárnap este 10.25-re jöttek értem a fiúk, hogy az éj leple alatt megmutassanak valamit, amire már régóta kíváncsi voltam. A kocsi, amivel értem jöttek tele volt üres ládákkal, és mikor beültem, már fűtött beszélgetés folyt arról, hogy feltűnést keltünk-e, ha kérdéseket teszünk fel a helyszínen. Végül abban egyeztünk meg, egyelőre inkább hallgatózunk, körülnézünk és fülelünk – esetleg ha tudunk, fotót készítünk.

Január első hétvégéjén hideg, ködös időben érkeztünk a helyszínre, ahol már nyüzsgött az élet. Kisebb és nagyobb autók, teherautók és rakodókocsik cikáztak körülöttünk néha veszélyesnek tűnő gyorsasággal, amik útjából a “nagybanizók” rutinosan léptek a megfelelő irányba. A mi célunk egy vega étterem egy heti zöldségadagjának beszerzése volt, ha lehet, hazai gazdaságokból, minél olcsóbban.

img_20160110_232647.jpg

Az első soron egy zöldségesnél álltunk meg, de a sofőrünk – az étterem beszerzője – az árakat hallván rögtön vissza is parancsolt minket az autóba. “Itt az elején nagyon felnyomják az árakat mindig” – tudtuk meg. A Nagybani Piacot én mindig úgy képzeltem, mint egy óriási raktáráruházat, ahol viszonylag temperált körülmények között árulják a portékájukat a bajuszos, kantáros farmeres gazdák. Ehelyett egy nagy parkolót láttam, ahol szép sorokban parkoltak a teherautók, hátukkal a közlekedő utcáknak. Az árukat innen, a rakódótérből ládánként, vagy 5-10 kilós csomagokban lehet megvenni. A ládák pontos súlyát vagy a bennük lévő áruk számát nem kérdezi senki – a láda maga a mérőegység, amit betétdíjas rendszerben használ mindenki. Ha veszel ugyanis egy láda karfiolt, egy üres ládát vissza is kell adnod az eladónak. “Látod azt a ládát, hogy milyen vékony és törékeny? Na az az a fajta, amit nem cserélnek vissza, vagyis biztos, hogy import termék” – avatott be minket a titkokba a beszerző fiú, akit nevezzünk Józsinak.

A piac belseje felé haladva az autóból figyeltük a kínálatot. Krumplit, káposztát, céklát, karfiolt, brokkolit, hagymát, petrezselymet, sárgarépát, fehérrépát, kelbimbót, rizst, csicseriborsót kellett vennünk, mindenből tetemes (több kilós) mennyiséget. Ezek mellé szabadon választhattunk még néhány alapanyagot, ha találtunk jó minőségűt jó áron – azt ígérte a séf, beleépíti majd az étlapba. “Én még csak néhány hónapja járok ki, ezért nincsenek meg a fix embereim” – mondta Józsi. “Nehéz megtalálni a jó árusokat, ami hatványozódik akkor, ha kifejezetten magyar terméket keresel.” Ekkor éppen leparkoltunk egy srác mellett, akinek kilenc féle almája volt kitéve a teherautója mögé. Miután játszottunk egy kör almafajta-felismerő versenyt, naívan megkérdeztük az eladót, mind itthoni termény-e? “Áh dehogy! Főleg lengyel. Ez, ez talán magyar, de az sem biztos” – válaszolta őszintén, és ajándékba adott nekünk egy kóstolót.

Mellette egy asszony kimért hüvelyeseket árult. Az egyik zacskóra mutattunk, és megkérdeztük, milyen fajta az a pici, fehér színű bab. “Az? Csicseriborsó!” – vágta rá. Benéztünk a teherautójába és miután láttuk, hogy a kimérést 20 kilós zacskókból teszi, amelyeken magyar szó nem szerepel, tájékoztattuk róla, hogy nem csicseriborsót árul, de nem adtuk a fejünket veszekedésre. Szomorú volt látni, hogy a bezacskózott hüvelyesek szakasztott úgy néznek ki, mint azok a “magam fejtettem” babok és lencsék, amiket a budapesti piacokon idős, fejkötős nénik árulnak. Sok áru, miután kikerül a Nagybaniról és a konyhánkig vezető rögös úton megpihen valamelyik vásárcsarnokban, az éj leple alatt új származási helyet is kap: Magyarországot.

img_20160111_001358.jpg

A két legkedvesebb termelő, akikkel találkoztunk úgy tűnt, valóban a sajt termékét árulta. Egyikük egy középkorú férfi volt, aki kizárólag fejes salátát árult. Azt mondta, két hete jár ki mindennap egy Pest megyei településről, és addig jön, amíg el nem kel az összes terménye. Másikuk egy karfiolt és brokkolit áruló férfi volt, aki a szomszédjával beszélgetett, mikor megálltunk nála. Csupán néhány ládányi karfiolja volt már csak, azok azonban szépek, frissek, egészségesek. Amikor az árról érdeklődtünk, rögtön elővett egy mérleget és felajánlotta, hogy leméri nekünk, melyik láda hány kilót nyom. Mindkettőjük kedélyes, mosolygós, és egyben borzasztóan megfáradt és talán kicsit reményvesztett emberek benyomását keltették.  

A nagybanis élményt a helyi bisztró tette teljessé, ahova beugrottunk egy falatért. A várttal ellentétben – valamiért mindannyian egy talponálló-szerű retro restire számítottunk -, egy tiszta, drága gépekkel felszerelt, salátákat, szendvicseket, hurkát, kolbászt, pogácsát áruló helyen találtuk magunkat, ahol még a kiszolgálás is felülmúlt sok belvárosi helyet. Ettünk egy kis majonézes kukoricasalátát, és körülbelül 80 kg-nyi zöldséggel az autóban elindultunk haza.