A megbetegedő élelmiszeripar

Sokszor irigykedve nézzük az amerikai filmeket, vágyunk az amerikai álom, vagy épp egy hamburger után. Azonban ne felejtsük; az USA-ban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Pár hete az Environmental Working Group az Instagramon szervezett egy beszélgetést a Covid-19 hatásáról az amerikai élelmezési rendszerben. A beszélgetésről önkéntesünk, Simon Eszter írt összefoglalót. 

A beszélgetés résztvevői: 

  • Ken Cook– a beszélgetés vezetője és az Environmental Working Group alapító tagja.
  • Debborah Berkowicz– jelenleg a NELP (National Employment Law Project),  Dolgozói Egészség és Biztonság Program igazgatója. Előtte, a United Foodnak és a Food and Allied Service Trades Departementnek dolgozott ugyanezen a területen, majd pedig OSHA-nak, ami egy szövetségi munkahelyi baleset- és megbetegedés megelőzési intézmény. Ők tartják kézben, az USA-ban a munkavédelmi előírásokat (és mint kiderült a beszélgetésből, nem sok jót tettek a jelenlegi járvány idején).
  • Michael Pollan– író, újságíró, aktivista, aki rengeteg könyvet írt, többek között az étkezés témájában is, ezen felül nagynevű egyetemeken (Harvard, Berkley) tanít.
  • Cory Booker– New Jersey állam szenátora (Demokrata párt).
  • Eric Schlosser– író, oknyomozó újságíró. Több társadalmi témában is írt könyvet, amelyek közül kettő pont az amerikai élelmiszeripar sötét oldalát mutatja be: Fast Food Nation (2001), Chew on this (2006).

Az elég általános cím ellenére, ami nekem azt sugallta, hogy globálisan az élelmiszeripar, a mezőgazdasági termelés, állattenyésztés problémáiról lesz szó, inkább az amerikai problémákra koncentráló beszélgetés volt. Viszont a legtöbb dolog, ami elhangzott, a nagyvállalatok kizsákmányoló, profithajhász létéről, az nálunk Európában is megvan. Lehet, hogy szolidabb körülmények között, de a legtöbb probléma, amelyet általánosságban érintettek jelenleg a teljes világgazdaságra igaz.

A beszélgetés alapvető apropója egyébként a koronavírusos megbetegedések kiemelkedően magas száma volt az élelmiszeripari dolgozók körében. Ken Cook vezette fel a beszélgetést azzal, hogy több mint 20 000 a vírussal megfertőződöttek száma az élelmiszeriparban dolgozók között. Közülük 73-an haltak meg. Ezen a 20 000-en belül is, több mint 18 000 a húsfeldolgozó iparban, üzemekben dolgozik, és a 73 halottból pedig 67 volt húsipari dolgozó.

Nagyjából a beszélgetés feléig az összes résztvevő különböző nézőpontból reagált a felvezetésben elhangzottakra, és magyarázza el azt az igazságtalan és kizsákmányoló gazdasági és politikai rendszert, ami lehetővé teszi azt, hogy ez megtörténjen. A beszélgetés második felében érintettek egyéb témákat,  mint az önálló gazdák, farmok helyzete, valamint a fogyasztók szerepe. A központi téma mindvégig a jelenlegi, minden szinten egyre nagyobb problémákat okozó amerikai élelmiszeripar helyzete volt, és az a gazdasági, politikai rendszer, amelybe ez bele van ágyazva.

Vágóhíd Texasban, Fotó: George Steinmetz, @feedtheplanet

A demokrata szenátor, Cory Booker, rögtön a beszélgetés elején le is szögezte, hogy igazából nem a koronavírus törte össze az amerikai mezőgazdaságot és élelmiszeripart, hanem az óriási multinacionális vállalatok. A járvány csak a felszínre hozta az egyébként is meglévő problémákat.

A gond, amely az amerikai gazdaságra nagyon régóta jellemző, hogy az óriás vállalatok, amelyeknek hatalmas befolyásoló erejük van a politikában ( a törvényhozásra, a Fehér Házra) szinte teljesen lehetetlenné teszik a többi piaci szereplő, ebben az esetben a kisebb, önálló termelők jelenlétét, gazdálkodását. Méretüknél és befolyásoló erejüknél fogva gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak, legyen szó akár a saját dolgozóik, vagy a környezet veszélyeztetéséről. Mindeközben a politikai elit, és kiemelten a jelenlegi Trump-adminisztráció támogatásokkal vagy más segítséggel is asszisztál ehhez. Mindez egy olyan rendszer létrejöttét teszi lehetővé, amelyből kizárólag ők profitálnak, ha szükséges, a környezet és akár saját dolgozóik kárára is.

Ezt a nézetet támasztja alá Debborah Berkowitz is, aki bővebben kifejti, hogy miért is a baromfi- és húsfeldolgozó üzemek a vírus terjedésének melegágyai Amerikában ( ezekről nálunk az EU-ban is volt szó, de nem ilyen okok miatt, hanem a vírusnak kedvező alacsony hőmérsékletre való hivatkozás alapján, ahogy én láttam). 

A munakvédelmi szakember szerint mindez azért történhetett meg, mert ezek a húsfeldolgozó üzemek nemcsak gazdasági szinten élnek vissza a helyzetükkel, hanem arra is képesek, hogy a profittermelés érdekében egyértelmű veszélynek tegyék ki a saját dolgozóikat. Mikor világszerte az egyértelmű javaslat a munka leállítása vagy legalább a fokozott intézkedések és a távolságtartási javaslatok betartása lett volna, ők a CDC (Center for Disease Control and Prevention) általi minimális javaslatokat sem tartották be (ezek egyébként nem kötelezőek, hanem csak javaslatok a munkáltatók számára, ahogy kifejtette). Egyszóval nemhogy nem állították le a termelést, de némelyikük még fokozta is azt. Ehhez etikátlan módon próbálták rávenni a dolgozóikat arra, hogy nehogy távol maradjanak a munkától (bónuszok ígérete, amelyek csak akkor járnak, ha egy napot sem hagynak ki). Tették mindezt amellett, hogy minimális vagy gyakorlatilag semmilyen tesztelést nem végeztek, és maszkok vagy akár a gyakori kézmosás lehetőségét sem biztosították. Ezekben az üzemekben a dolgozók szalagok mellett szorosan, egymáshoz közel dolgoznak, így ezek a feltételek a lehető legkedvezőbbek voltak a vírus terjedésének. Míg a szövetségi kormány a szociális távolságtartás fontosságát kommunikálja, ezekben az üzemekben a dolgozókat vissza terelték a szalagok mellé, figyelmen kívül hagyva, hogy akár rengetegen már eleve betegen végzik a munkát.

Míg az ipar és a politika azt kommunikálta, hogy a nemzet ellátásának érdeke, hogy ezekben az üzemekben zavartalanul folytatódjék a munka, a valóságban csak a nyereségtermelés állt az egész mögött. Egy iowai húsüzemben, ahol legalább 1028 megbetegedés volt egy üzemen belül, a teljes termelés kínai exportra ment végül.

Ezután Pollan és Scholler inkább a történelem és a politika szempontjából magyarázzák meg, támasztják alá az előbb elhangzottakat.

Scholler szerint sajnos a vállalati gyakorlatok abszolút ellenőrizhetetlenségének történelme van az USA-ban. Már 100 éve is a húsüzemek voltak azok, amelyek a könyörtelen kapitalizmus szimbólumai voltak az akkori Amerikában. Véleménye szerint a kapitalizmus és a szabadpiac, amelyek anno jellemzőek voltak az amerikai gazdaságra, mára gyakorlatilag egyfajta vállalati szocializmussá alakultak át, hiszen olyan óriási mértékben koncentrált és centralizált a mezőgazdaság valamint az élelmiszeripar működése. Jelenleg nagyjából 4 óriásvállalat kezében összpontosul a húspiac 80%-a, ezzel szemben a 70-es években a 4 első nagyvállalat esetében ez mindösszesen 20%-ot jelentett.  

Családi farm Iowában, Fotó: George Steinmetz, @feedtheplanet

Pollan elmagyarázza, hogy valamikor létezett egy olyan „antitrust”  törvény, amely megakadályozta vagy törvénytelenné tette a vállalati monopóliumok létezését, ezzel megóvva a piacot attól, hogy ilyen aránytalan, mindenki számára káros piaci feltételek jöhessenek létre.  Viszont a 80-as években ez a dolog megfordult, és a minél nagyobb hatékonyság elősegítésének címszava alatt, lehetővé tették az effajta gazdasági gyakorlatot (vállalati egyesüléseket) mindaddig, míg ezzel nem károsul a fogyasztó. Ergo: nem megy feljebb a hús ára. 

A politikai befolyásoló ereje ezeknek a húsipari nagyvállalatoknak jelenleg ott tart, hogy a Tyson (egy a négy húsipari óriás közül) képes elérni, hogy az elnök rendeletek útján visszakényszerítse a dolgozóit a szalagok mellé. Pollan elmondása szerint 2 nappal az után, hogy a Tyson hirdetést jelentetett meg számos újságban (köztünk a NY Timesban) arról, hogy a járvány miatti leállás akár húshiányt is okozhat a piacon, Trump életbe léptette az úgymond termelésvédelmi törvényt (DPA-Defense Production Act). Ez egy olyan rendelet, amely vészhelyzetben lehetővé teszi az elnök számára, hogy rendkívüli módon rendelkezzen az ország iparát érintő döntésekben. Ezzel egyúttal visszakényszeríthették a dolgozókat ezekbe az üzemekbe. 

Minden résztvevő egyetértett abban, amit különösképpen Pollan, Schlosser és a demokrata szenátor fejtett ki, hogy egyszerűen, törvények útján fel kell számolni ezt a jelenlegi rendszert, illetve ezeknek a nagyvállalatoknak az ellenőrizetlen piaci uralmát. Ezzel szemben a mindenki számára etikusabb és fenntarthatóbb gyakorlatokat folytató kis, önálló gazdaságokat kell előnyben részesíteni. A demokrata szenátor felvetette, hogy akár pénzzel is támogatni kellene azt, ha valaki fenntartható gazdálkodást folytat.

Cook felvetette, hogy jelenleg nagyon sok olyan dolog van, amit mi fogyasztóként még nem is látunk, arra vonatkozóan, hogy milyen gyakorlatokat folytatnak ezekben az üzemekben. Schlosser pedig erre reagálva kifejtette, hogy az a hatalom, ami ezeknek a nagy húsipari vállalatoknak a kezében van egészen rémisztő, hiszen megvan a pénzük arra, hogy bárkit megfenyegessenek. Hogy mekkora károkat okoznak, az pedig egyértelmű. Ezt Minnesota állam példáján keresztül szemlélteti, ahol a lakosság nagyjából 5 millió fő, azonban a szemét, amelyet az ott lévő nagyüzemi gazdálkodások termelnek, 100 millió lakosnak felel meg. Azonban ez a szemét, amely tele van antibiotikumokkal és más káros anyagokkal nincs kezelve, mint a lakossági, csupán beleengedik a helyi kanálisokba.

Tehéntelep Texasban, Fotó: George Steinmetz,@feedtheplanet

Jelenleg nemcsak, hogy előnytelenül összpontosítottá vált a piac, de ez egyben azzal is jár, hogy a kisebb termelők, akik fenntartható gyakorlatot tudnának folytatni, teljesen ellehetetlenülnek. Úgy vélik, ennek visszafordításához több kulcs is van. Az első a szavazói jog (egyértelműen a jelenlegi kabinet leváltását hangsúlyozták), és az hogy az emberek meglássák végre ezeket a problémákat, ráébredjenek arra, hogy ezek mindenkit érintenek.  A másik, amelyet hangsúlyoztak azok a fogyasztói döntések. Tudatosítani kell, hogy a fogyasztónak döntés van a kezében azáltal, hogy mit vásárol a pénzén és kitől. A kisebb, önálló gazdaságoknak ezekben a bizonytalan időkben még nagyobb szükségük lenne a fogyasztók támogatására.

A szenátor például különösen kiemelte azon fogyasztók szerepét, akiknek megvan az előnyük, azaz az anyagi helyzetük arra, hogy a pénzükkel a mindennapi vásárlások során eldönthessék, kit támogatnak. Hozzátette, hogy sajnos vannak olyan emberek, akiknek nincs lehetősége választani. Például az a New York-i nem előkelő környék, amelynek ő is lakosa, tele van McDonald’s-al, ahol 1 dollárért juthatnak ételhez az emberek, arról nem is beszélve, hogy a sarki kisboltokban a Twinkies (édesség) olcsóbb, mint egy darab alma. Felnőni egy ilyen környéken, ahol ezek a lehetőségek jönnek szembe minden sarkon, és ahol nem okvetlenül vannak az emberek jó anyagi helyzetben, egyértelműen jóval nagyobb halálozási arányt eredményez az ott élő lakosság körében. Tehát azzal is szembesülni kell, hogy sokszor egy nem privilégiumokat (itt gondolom anyagi vonzatban és bőrszínre utalva is érti) élvező közösségben jóval magasabb a táplálkozással összefüggő betegségekben elhunytak száma, és ez bizony mind a jelenlegi rendszer eredménye. Véleménye szerint nagyon fontos, hogy személyes szinten tudatosan éljünk, azonban muszáj lesz észrevennünk azt is, mi zajlik a társadalomban, és fontos hogy meglegyen az akaratunk arra, hogy a dolgok ne csak a mi személyes szintünkön változzanak.