Kofa-szociológia

 Fogj kezet a termelővel! 6. rész

 

A jókedvvel zárult keddi nap után a szerda ha lehet, még jobban sikerült: néhány órára úgy tűnt, valamilyen furcsa térben helyezett el minket a kofatársadalom: nem voltunk többé vásárlók, és nem voltunk árusok sem. Valahol a kettő között lebegtünk és a piac nagyobb része számára már nem voltunk ellenségek.

IMG_7245_fg.jpgSajnos azonban ilyen harmóniát csak kevés ideig lehet fenntartani. Talán pont a köztünk megtört jég miatt, de megcsapott minket az ellenségeskedés lehelete is: ez azonban nem ellenünk irányult. Volt, hogy egy interjú után megszólított minket egy, a helyi sörözőben pihenő úr: “Miért vele beszélgettek, nem látjátok a sárgarépáit? Ilyen répát magyar földben nem lehet termelni, látszik, hogy hollandiai!”; és volt, hogy csak egy-egy fél mondatból vagy odavetett pillantásból éreztük meg, hogy mint minden közösségben, itt is vannak csoportok: a köztük lévő egyik választóvonalat pedig úgy tűnt, az jelentette, hogy valaki termelő vagy csupán kereskedő-e. S bár a 11. kerületi vásárcsarnokban a termelők és kereskedők “elkülönítésére” létezik szabály -előbbiek a középső, utóbbiak az alsó szinten árulnak-, úgy tűnt, a valóságban nagyobb az átfedés, mint gondolnánk.

Nemsokára elmondjuk, rájöttünk-e a nagy titokra, vagyis, hogy mi alapján ismerhető fel az igazi termelő a piacon! Addig is ismerjétek meg az egyik első termelőt, akivel sikerült szóba elegyednünk a Fogj kezet a termelővel! kampány során: Bíró Lászlónét!

A Fehérvári úti piac első emeletén, kb középen egy nagymama-forma néni ül, de mint kiderült, kora alapján dédinek is beillett volna. Bíró Lászlóné 88 évesen jár ki kis szatyrával a piacra és ücsörög az asztala mögött. Szerencsére nem kell sokat utaznia, itt lakik a 11. kerületben, a háza kertjében terem a füge és a virág, amit rendszeresen hoz ki a piacra a vásárlók nagy örömére. Ezek mellett pedig mindig van még valamilyen szezonális zöldség, amit elsősorban a családnak termel, és csak azt hozza ki eladni, ami nem fogy el otthon: ott jártunkkor épp két-három csomag sóska és petrezselyem volt még az asztalán, meg egy kis dió. Persze ilyen kevés kis áruért nem érné meg neki saját asztalt bérelni, így csak  akkor van kinn, ha a szomszédja, – aki egész hónapra fizeti az asztalt – éppen nem árul, vagy nem használja azt a kis részt.neni_1_kicsi.jpg

Megkérdeztük, hogy mi motiválja abban, hogy ilyen idős kora ellenére még mindig nehéz fizikai munkát végezzen, mert azért a palánták nevelése, a termények betakarítása nem egyszerű feladat. “1959-ben költöztem fel Budapestre, akkor 100 négyszögöles kertünk volt, amin gazdálkodtunk, amit később kisajátítottak. Utána másoknak dolgoztam, de a mezőgazdaságban maradtam 50 évig. Megtanultam értékelni a földet, ami az ételt adja, ha csak pár négyzetméternyi kertem van csak, akkor is kihasználom és megtermelem rajta magamnak, amit tudok… nem úgy, mint a szomszédom itt a 11. kerületben. Nekik sokkal nagyobb kertjük van, de csak pázsit nő rajta, azt locsolják.

Sajnos azért Bíró Lászlóné sincs vasból, fájdalmai vannak már, ezért jövőre abba fogja hagyni a termékek árusítását. Mi nagyon sajnáljuk, ezzel egy nagy tapasztalatú termelővel és pár ízletes termékkel lesz kevesebb a Fehérvári úti piac. 

 

foldmuvelesugyi_miniszterium_logo-fekete.jpg

 

A Fogj kezet a termelővel! projekt a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával, a Zöld Forrás pályázat keretében valósul meg.