Íz-élmény: egy este a Babel Budapestben

Bár a fine dining irányába tett korábbi próbálkozásaink általában kudarccal zárultak – elsősorban nem íz, hanem alapanyagok származása tekintetében -, a Babel Budapesttel szemeztünk egy ideje. Anno az Olimpiás és a tavalyi Libertés élményeinkkel szemben, ahol a különlegesség iránti igény felülírta a helyi beszerzést, a Babelben magyar-regionális konyhát vezetnek (regionális értsd: Osztrák-Magyar Monarchia területe), és jelenleg Erdély ízei a meghatározóak. Alapanyagaik 75%-a Magyarországról származik, a 140 tételből álló borkínálat pedig szinte kizárólag Kárpát-medencei borokból és hazai borkülönlegességekből áll. Ez már csak azért is különleges, mert a Budapestet végigkóstoló Michelin-csillagos séfek és gasztronómiai szakértők általában pont a magyar ételeket és alapanyagokat hiányolják a jó helyekről (Giancarlo Perbellini, Nicola Portinari, stb.). Mivel nemrég a KIOSK-kal egyidőben ez az étterem is elnyerte a Fenntartható Vendéglátóhely minősítést, eljött az idő, hogy kipróbáljuk.

babel_vacsi_meglepetes.jpg

Jó étterembe nemcsak az ízek, hanem az élmény miatt is megy az ember. Mi egy februári szombaton közel 3,5 órát töltöttünk a Babelben anélkül, hogy feltűnt volna, mennyi ideje vagyunk ott. Mivel egyikünk sem gyakorlott az igazán elegáns éttermek etikettjét illetően, az első órában bevallom, kicsit feszengtünk. Aztán szép lassan, miután nem söpörtünk le az asztaltól egy poharat sem és nem használtunk halkést a kenyér megvajazásához, elkezdtük élvezni a dolgot. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, a borokhoz kapcsolódó élményeiről hallgattuk Blazsovszky Péter sommeliert, és sokat tanultunk arról, hogy milyen az igazán jó vendéglátás. Mindeközben ketten elhasználtunk körülbelül 14 tányért, 30 evőeszközt és legalább 12 poharat.

Ha már ott voltunk, nem apróztuk el: egyikünk a hat fogásos kóstolómenüt kérte, másikunk az á la carte étlapról választott. Az este fénypontja a borjúpofa volt kávés kéregben, mogyorós burgonyapürével és kovászolt fekete retekkel, amelyről – egyébként nem gourmet-ságáról híres –  vacsoratársam így nyilatkozott: “Félelmetesen jó az ízkombináció amikor egy falatban mindenből van egy kicsi, de a hús önmagában is olyan omlós és isteni, hogy szinte fáj bármilyen más ízzel összekeverni.”

Második helyen holtversenyben végzett a Hóbort elnevezésű desszert, ami életem eddigi legjobb édessége volt (fokhagymás fagylalt, sütőtökszivacs (tényleg!), kömény és hasonlók); illetve a csirkemáj parfé (füstölt almával és salottával). Ezután nehéz lenne bármiféle sorrendet felállítani, mivel a szarvasgerinc, a szarvasgombás tojásos nokedli, a feketegyökér, a kacsahúsleves, de még a házi sült hagymás és fenyőrügyes vajak is mind-mind észveszejtően finomak és meglepőek voltak. Többször elhangzott a “hogy juthat eszébe a séfnek összekombinálni ezeket?” kérdés az asztalunknál. Talán a füstölt paprikás polip és a vargányás-csokis-mogyorós Rozsda nevű desszert voltak azok, amiknél egy kicsit kevésbé voltunk elájulva, de hangsúlyozom, ha ezeket bárhol máshol kapjuk (olyan helyen, ahol előtte-utána nem akarjuk a 10 ujjunkat megnyalni minden fogásnál), akkor most arról mesélnénk a barátainknak.

Apróságnak tűnik, de emlékezetes gesztus, hogy nem volt olyan fogás, ahol én (aki “csak” három fogást ettem) ott ültem volna és néztem, ahogy a kóstolómenüt élvezi az asztaltársam: ilyenkor minden ételből kaptam egy mini verziót. Ezzel egyébként a kóstolási céllal történő, idióta asztal fölötti tányér átadás-átvétel szcenáriót is elkerültük, ami kifejezetten megnyugtató volt egy ilyen elegáns helyen.

A számla hosszú volt és sok számból állt, de sokkal szívesebben adtuk ki erre, mint mondjuk néhány új ruhadarabra vagy valamilyen elektronikai kütyüre, amit aztán úgyis alig használnánk. Mától elkezdünk gyűjteni rá, hogy a tavaszi menüt is megkóstolhassuk majd.